Sokfélék vagyunk. Ettől olyan élvezetes ez az állatkert. Persze akad szenvedés is bőven. Emberek utaznak a túlvilágra, gondolván, ha nem tetszik, majd visszajönnek. Vannak olyanok is, akik meg ideig-óráig még itt maradnak velünk. Gyászolnak, megpróbálják túlélni szeretteik elvesztését. Akad olyan, aki például úgy dolgozza fel apja halálát, hogy kivetkőzik önmagából (de legalábbis a ruhájából mindenféleképpen). Ha úgy vesszük egy tisztesnek nevezhető gyászidőszak (kb. félév) eltelt. Nyilván szörnyű kínokat kellett átélnie, amikor meghozta a döntést, hogy ő pedig mostmár kötélnek áll, miszerint is lencsevég elé áll. Végülis semmi meglepő nincs a dologban, sokadszorra tette ezt. Úgy látszik vannak, akik a fallikus szimbólumok közül a minél hosszabb és kíváncsibb objektívre esküsznek. Milyen jó is az, amikor valaki már-már visszajáró vendégként mutathatja meg széles e világnak, amivel őt a természet megáldotta. Csorgó nyállal és irigy tekintettel kóstáljuk, emlékezve régi szerepeire (nem, nem a színpadiakra... más, emlékezetesebb is akadt szép számmal).Különösen rajongunk azért is, amikor a média és természetesen önmaga által totálisan devalvált embertársunk indiai stílust emleget. Hát igen, a kelet szele mindenkit megcsap, kellően távoli és egzotikus, szóval bármi behazudható róla. Valahogy azonban azt érezzük, ő nem erre, csak a nyugati világ által mindenféle jelentésétől megfosztott, tartalom nélküli felszínre gondolt. Egyébként arra meg aztán végképp nem kell felvágni, hogy ki mennyire tudja visszanyerni az eredeti formáját vagy testsúlyát, hisz van akinek ezért nem is kell semmit tennie, ahogy ezt az indiai példa is mutatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése